Erre a zenére ébredtem: Damien Rice-The Blower's Daughter. (Nem tudom, hogy kell zenét beilleszteni, így csak a címét tudom leírni. Aki akar, utánanéz...)Nagyon jó volt. Asszem ez fogja meghatározni az egész napomat. Csak ne szólna arról, amiről...mármint ne most, vagy bárcsak ne érteném, vagy ne lenne ennyire idevágó, vagy inkább nem is kéne hallgatnom. Pont olyan íze van, mint az álmomnak. Már elmosódott, de a mai napra nagyon rányomta a bélyegét a hangulata. Minden olyan gomolygó, olyan füstös. Azt hiszem, álmomban aludtam valakivel. (Álmomban álmodtam is.) Nem tudom, ki volt az, de vele ébredtem. Ő rámmosolygott, s én vissza rá. Rég-nemérzett boldog voltam. Fonnyadt mosollyal a szám sarkában ébredtem. Még éreztem egy illatot. Egy nagyon vonzó illatot. A bőrének az illatát. A lehelletéét. Az is finom illatú volt. A testének a melegét. A tapintását. Áradt belőle valami...valami megmagyarázhatatlan. Nem szólt. A gondolataimmal kommunikált. Bolyongott közöttük. Bennük keresgélt. Én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy üzenjek neki. Megüzenjem, hogy jó, hogy itt van. Jól érzem magam. Jöjjön máskor is. Minden reggel vele akarok ébredni. És hirtelen valahogy egy mondatfoszlány "érkezett" a fejembe. 'Nem lehet...' Majd egy másik. 'Ilyet csak akkor álmodhatsz, ha nagyon szükséged van rá.' De nekem nagyon hiányzik!!! Megfulladok az érzés nélkül!!! Kellesz minden reggel!!! Csak mosolygott, s szépen lassan, fájóan lassan elillant... Ekkor úszott a fejembe ez a zene. Kívülről, az is nagyon lassan. S nem is erre ébredtem. Hanem arra, hogy nagyon hideg van. Fázom. Jeges borzongás minden porcikámban. Mert már nem volt mellettem...
Fura dolog ez. Azt hiszem, ma nem leszek itt. Ez az elzárkózás napja. Itt vagyok, de lélekben nem. Ez nem feltétlenül rossz, vagy negatív. Csak ma.
Engedjétek meg. Zokszó nélkül.
