Nem megy. Nem tudok sírni. Pedig nagyon kéne. Egyszerűen nem jön ki. Majd' megőrülök. Fáj. Sok. Hisztizni lenne kedvem. A földrevágni magam és kalimpálni a kezeimmel, meg a lábaimmal. Püfölni velük a földet, mint a gyerekek. De nem lehet. Ember vagyok. Még...
Különben ez nem másnak szól. Nekem. Nem tudom elmondani, így leírom. Nem koppintok senkit, nem célzok senkinek, nem várok érte vállveregetést, sem leb*szást. Szimplán írok. Nem sokat, nem sűrűn, nem vidámat. Már kifele sem vagyok vidám. Nem eszem, csak iszom. Vizet. Sokat. Fáj a fejem, lassan minden nap így kelek. Fáj a gyomrom. OLYAN zenékkel gyötröm magam. Agonizálok. Nem tanulok. Nem érdekel semmi sem. Nem alszom. Ha igen, akkor sz*rul. Mindig csak az a hülye éber félálom. Nem tereli el semmi a gondoloataimat, amikor lefekszem. Akkor elindulnak, kavarognak, nem gondolok semmire, mégis jönnek. Erről, arról, mindenről. Zaklatnak a gondolataim. Hallom, ahogy zúg a gép, a kopogó sarkakat a folyosón, a mikró csipogását, tudom, h nem alszom, de kicsúszik az irányítás alól a fejem. És csak a két állapot közt lebegek, képtelen arra, hogy kinyissam a szemem, hogy eszméljek, hogy letegyem a lábam a szőnyegre és felkeljek. Rab vagyok a saját testemben. A saját világomban. Nem szabadulhatok. Csak a zene, ami jó, de az is rossz. Mert OLYAN.
Sokszor már egyszerűen azért virrasztok, hogy ne kelljen "aludni". Fáradt vagyok.
Meghallgatnak, páran, s ha értik is, nem tudnak mit csinálni. Mert nem lehet. Itt csak nekem van lehetőségem változtatni, de nem szabadulhatok a láncaimtól. Száz lakat fogja őket. Tartják szorosan, a fejem sem mozdíthatom. Csak egy pontra tudok nézni. Befelé.
A zene, ami gyógyít és lerombol.
